A Hold két oldala
Egy könyv, két vélemény. Lakatos István és Mészáros János egészen más nézőpontból olvas, mégis sok azonosság van a két nagyon markáns írásban. Egy biztos, A Hold legsötétebb oldala fontos és hatásos mű.
Lakatos István írása
Miután befejeztem A Hold legsötétebb oldalát, szidtam magam: mi a fenének vállaltam el, hogy írok róla! Hetek teltek el azóta, és végig nyomasztott a kötelezettség. Először is: mielőtt kézbe vettem volna, semmit sem tudtam a történetről. Láttam a borítót, nagyon tetszett, a Holdból kiálló férgek különösen kedvemre valók. Elolvastam a fülszöveget, ami ezúttal szerencsére keveset árul el, majd nekiálltam a könyvnek, és menet közben egyre jobban örültem a tájékozatlanságomnak, mert gyanítom, így sokkal lebilincselőbb, hatásosabb olvasmány. De valamit mégiscsak el kell árulni a történetről, azt mégsem lehet, hogy ez egy jó könyv, olvassátok! Mert másodszor: ez a könyv jó. Nagyon jó. Ezért nehéz írni róla. Ha rossz lenne, ha nem szerettem volna, felsorolnám a hibáit, ha pedig nagyon rossz lenne, talán indulatosan írnék róla, dagadna a szöveg, én pedig megnyugodva menthetném a dokumentumot, túl vagyok rajta, hála az égnek, soha többé nem akarom látni.
Mialatt magamban gyötrődtem, többen is írtak a regényről, meséltek is róla, elárulták, amit nem kellett volna – megkönnyítették a dolgomat. Legalább nem az én hibám. Mindenesetre, aki nem akarja elrontani az élményt, a bekezdés végén hagyja abba az olvasást. Maradjunk annyiban, hogy A Hold legsötétebb oldala bitang jó könyv, zavarba ejtő, kegyetlen, egyszersmind megható, az a fajta, ami még az utolsó oldal után is foglalkoztatja az embert. Tessék elolvasni!
Lakatos István
Ha valami divatos jelenséghez akarjuk hasonlítani, akkor Sally Gardner regénye disztópia a javából. Csakhogy itt nincsenek kalandok, sem megnyugtató, nagyszabású forradalom, a romantikus lelkületűeket pedig nem kenyerezik le holmi szerelmi szállal. A történet sem a jövőben játszódik, amivel a nyilvánvaló fantasztikum miatt biztonságosan eltávolítaná olvasójától, hanem a közelmúltban: egy soha nem létezett 1950-es években, és ezzel mintegy kiemeli a valóságból, időn kívülivé teszi, egyúttal az olvasót is zavarba ejti.
A bizonytalanság érzete egyébként is a regény sajátja: egy diszlexiás iskolásfiú, Standish Treadwell szemén keresztül látunk mindent, annyit tudunk, amennyit ő, amit pedig nyilvánvaló számára, azzal miért is foglalkozna – nos, azt szép lassan nekünk kell összeraknunk. Ezért is csorbítja a befogadás élményét ez előzetes tájékozódás. Az egyszerű, sallangmentes szöveg már az elején furcsa, vészjósló hangulatot áraszt, a nagyon rövid fejezetek pedig zaklatottá teszik az elbeszélést. Az odavetett, apróságoknak tűnő információk, a fokozatosan adagolt kegyetlenség, a jelentőségteljes elhallgatások hamar feszültté és nyomasztóvá teszik az elbeszélést, ami idővel bizony rettegéssé válik. Mindig az ismeretlen a legfélelmetesebb: az elnyomó nagy kezdőbetűs Hatalomról, az Anyaföldről szinte semmi sem derül ki, sőt, olykor mintha az is kétségessé válna, hogy egyáltalán emberek-e.
Mit tehet egy gyerek egy olyan világban, ahol mindenkit, akin csak az ellenszegülés legapróbb nyoma is látszik – beleértve a szeretteit is –, az Anyaföld bőrkabátos pribékjei megkínoznak, majd egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnnek? Standish szemétből barkácsol űrhajót, hogy majd azzal repülhessenek el egyetlen barátjával, Hectorral, messzire, egy boldog világba. Az álmok tartják életben a két fiút – illetve az álom illúziója. Csak úgy dacolhatnak a lidércnyomással, ha a végsőkig megőrzik emberségüket.
Gardner végig következetes magához, és noha a végén egy picit megdöccen a cselekmény, nem finomkodik, és a befejezést sem keni el. Ez egy kegyetlen történet, ahol a szabadságért súlyos árat kell fizetni. Ha ez a szabadság létezik egyáltalán: a regény különös illusztrációin egy patkányt láthatunk mérget enni, amitől kimúlik. Egy légy beköpi a döglött állatot, majd a felpuffadt testből újabb legyek kelnek ki… Eleinte afféle hangulati elemnek tűnnek ezek a rajzok, ám ha úgy tetszik, a végére teljesen átértelmezik a felkavaró befejezést. Persze, ez az olvasótól függ: A Hold legsötétebb oldala nem rágja a szájába a befejezést. Sőt, még folytatása sem lesz.
Mészáros János
Mészáros János írása
100-ból 73
A Hold legsötétebb oldala nagyobb részt élvezetes, helyenként felkavaró regény. Érdemes elolvasni, nem kár a rászánt időért. A történetet éppen ezért nem ismertetem, maradjanak a meglepetések (ha egyáltalán azok) meglepetések. Ugyanakkor a könyv nagyszerű alkalmat teremt arra, hogy beszéljünk a mai kamaszoknak, vagyis fiatal felnőtteknek szóló irodalom elbeszélői fogásairól és azoknak korlátairól. A mai kamaszirodalom receptjének (legalább részben kötelező) kellékei: a „rázós” témaválasztás (mást ne mondjak, A Hold legsötétebb oldala, továbbiakban A Hold…, a Kolibri Kiadó Magasfeszültség című sorozatának első darabja); utópisztikus, de még inkább antiutópisztikus környezet (esetünkben alternatív múlt); deviáns, autisztikus, (rész)képességzavaros főszereplő (itt diszgráfiás fiú különböző színű szemekkel); csodás vagy legalább különös képességekkel, tudással megáldott mellékszereplők; kiválasztottság egy nagy, ördögi ellenséggel szembeni harcban. Ezeket variálva akár Középföldére is eljuthatunk, de ez most mellékes. Van még egy fontos elem: valamilyen elbeszéléstechnikai bravúr (A Hold… száz rövid fejezetből áll, egyes szám első személyben elbeszélve, háromféle időben, ezekből az egyik a jelen idő). Rosszindulattal szokás azt mondani, hogy úgy íródnak ezek a könyvek, hogy alkalom adtán már ne kelljen sokat variálni a filmes forgatókönyvhöz. A filmes dramaturgia valóban kulcs ezekhez a regényekhez.
A Hold… hetvenhárom fejezeten keresztül elhitette velem, hogy valami nagy eseménynek vagyok a részese, hogy egy új alapkönyvet tartok a kezében. Szinte letehetetlen, az időváltások, helyszínek jó ritmusban váltják egymást, egy-egy kicsit hosszabb fejezet gondoskodik arról, hogy a szöveg száguldása ne váljon monotonná. Lépésenként tudunk meg egyre többet a regény valóságáról, és egyre jobban felnézünk a főhősre és környezetére, hogy képesek felszínen maradni ebben a könyörtelen és kiszámíthatatlan világban. (Közben a periférián hatásvadász patkányos illusztrációk láthatók, amelyek egy külön történetet mesélnek el, de a szöveg intenzitása, sokrétűsége nem engedi, hogy arra is figyeljünk.) 
Ahogy közeledni kezd a történet megoldása, az embernek lesznek észrevételei: a jófejek túlzottan jófejek minden helyzetben, a rosszak túlontúl elvetemültek, az elbeszélés megvezet, egyre kevesebbet bíz az olvasóra, miközben a világ díszletszerű marad, az Anyaföld hét szektorából ötről elképzelésünk sincs. Az igazi váltás a hetvennegyedik fejezetnél következik be. Az elbeszélés innentől kezdve jelen idejű, a filmes jelleg felerősödik. Ezzel együtt sajnos egyre több az akciófilmekből jól ismert, elhasznált klisé kerül elő. Az cselekményszövés önkényessé válik. Az olvasóban rendre felmerül az epikus művel kapcsolatban többnyire nem igazán helyénvaló kérdés, hogy miért így, miért nem másképpen. A szerző végül teljesíti a célkitűzését, a századik fejezet hatásosnak szánt képeivel véget ér a regény. De a hatás elmarad. Sally Gardner tehetséges szerző, de túlságosan ragaszkodik a ahhoz, hogy recept alapján írjon regényt. Végül a rázós téma helyett marad a puszta kegyetlenség, az antiutópiából filmes díszlet lesz.
Ahogy egyre önkényesebben bánik a szereplőivel, ugyanolyan önkényesen játszik az olvasóval, az olvasó érzelmeivel. A Hold… története röviden: volt egyszer egy regény, ennek a regénynek pontosan száz fejezete volt; hetvenhárom elég lett volna. (Kolibri Kiadó, 2013)
Illuszrálta: Julian Crouch
Fordította: Pék Zoltán
